Szomorú fák hajladoznak a szélben

Szomorú fák hajladoznak a szélben

Szomorú arcok fáradtan, megváltást várnak,
Szomorú emberek veszítnek családot, s házat,
Szomorú szemek öntik a szürke könnyet,
Letörölhetnéd, de továbbmenni könnyebb.

Barát már nincs, a testvéred messze ment el,
Követni nincs mód, elkíséred szemeddel,
Szertelen álmok foszlanak el feletted,
Szomorú kínnal önmagadba temetted.

Keserű zápor mossa meg a földet,
Szétpriccolt cseppek fekete tócsává gyűlnek,
Messze az út, mi kimozdít innen téged,
Nem látod már, csak a homályos messzeséget.

Elindul lábad tétova gyengeséggel,
Nem várnak sehol gőzölgő, friss ebéddel,
Visszatekint szemed a szomorú tájra,
S, azt mondod, itt maradsz még holnaputánra.

Rút sebed fáj, s a tested fogvatart téged,
Tudod, hogy rossz így, de nem ereszt gyengeséged,
Talpra kell állni, de annyi pofont kaptál,
Míg újra és újra mindent helyreraktál.

Fejedben tisztul már, hogy hogyan ereszt el,
Mindennap új semmittevést cselekszel,
Nem hagy indulni kérges kudarcok fékje,
Neked már nem lesz kék az égbolt kékje.

Visszaülsz megadón egy lekopott padra,
Hivatkozol magadnak egy újabb napra,
De belül tudod, legmélyen, hogy hogy lesz,
Holnap sem bomlik szét a nyitott ketrec.

Madárcsicsergős reggelre ébredtél,
Hideg az ősz, és megint ténferegtél,
Kabátod nincs, mert túl mélyen aludtál,
Miközben meleg házról álmodoztál…

2012. január 3.