Magamról

Nevem Gáspár Gyöngyi, 1969. május 10-én Marosvásárhelyen születtem.

1985 óta itt élek Magyarországon.

Férjnél vagyok, férjem szintén marosvásárhelyi származású. Három gyermekünk van (András Róbert és Anna Izabella 2005-ben, Nóra Kamilla 2007-ben született). 

A versek iránti vonzalom velem született, úgy érzem, mindig bennem volt és marad is örökre. Egy vers elolvasásával vagy a megírásával kapok vigaszt a bánatomra, gyógyírt a sebemre, könnyű szárnyakat a merész vágyaimnak és erős tartást, ha kudarc ér és kedvszegett vagyok.

Első versemet 14 éves koromban írtam, ami dalszöveg volt. Eleinte magamnak, naplóként írtam le érzéseimet, életem történéseit, gondolatokat. Később szűkebb ismeretségi körben felolvastam egy-egy verset és azt láttam, hogy írásaimmal más is azonosulni tud. Úgy éreztem, a verseim megmozdítanak valamit az emberekben, mintha sokuknak a saját bánata elevenedett volna fel, vagy a saját boldog pillanataikat juttatta volna eszébe az én versbe foglalt történetem. Ez fantasztikusan jó érzést adott és biztatást ahhoz, hogy továbbra is írjam le, merjem megvallani, majd másokkal is megosztani érzéseimet, gondolataimat.

Zárkózott gyermek voltam, nehezen nyíltam meg, és a külvilágból gyűjtött információkat mélyen rögzítettem magamban. Olyan részletekre is figyeltem, amire egy átlagember nem. Mindezeket a bennem keletkezett érzésekkel keverten vetettem papírra. Testvérek nélkül nőttem fel, kamaszként úgy éreztem, ha kiírom magamból a gondolataimat, megnyugvással tölt el és nem vagyok teljesen egyedül, velem vannak az írások, a versek, a saját rögzített élményeim.

Mindig szerettem leírni, ami fontos a mindennapi életben való könnyebb tájékozódáshoz, és azt is, ami csupán nekem az. Ha a fájdalmat kiírom, úgy érzem, letettem bánatom nehezebbik felét és könnyebb lesz a bennem maradt rész elviselése és hordozása. Ha az örömet s a szépet vetem papírra, olyan, mintha megosztanám mindenkivel, hogy másnak is jusson.

1996-ban a Zwack Unicum RT versírói pályázatot írt ki, ahol bizonyos szóbeli kritériumoknak megfelelően egy négysoros reklámverset kellett írni. Én nyertem az első díjat.

1997-ben a Budapest – Pestlőrinc - Ganzkertvárosi Református Egyházközség Lelkészi Hivatalának kiadványában, a Tanítványban megjelent a Por vagyok, illetve a Harangok című versem. Ez utóbbi megírására felkérést kaptam. A vers annak örömére és tiszteletére íródott, hogy a második világháborúban eltűnt harangot hosszú évtizedek után fellelték és a helyére állították.

2003-ban a Holoprint Nyomda támogatásával, magánkiadásban megjelent egy verseskönyvem, Életfalevelek címmel.

2006-ban Dr. Tóth Sándor, József Attila díjas író, költő, újságíró, műfordító a Magyar Katolikus Rádióban, a „Táj és lélek” című rádiósorozat keretén belül riportot készített velem, ahol verseimről, gyermekkoromról, erdélyi emlékekről, szüleimről, nagyszüleimről, maradandó élményeimről, emlékekről beszéltem. A riportban a Szülőföldem, illetve a Sorstépte ágak című versemet olvastam el.

2005-ben az Új Ember című katolikus folyóiratban megjelent a Miért című versem.

Az írás hagyaték is nekem. Édesapám hagyatéka, aki szerette az irodalmat, a verseket pedig különösen. Olvasta és írta is őket. Úgy érzem, örökül hagyta nekem a versek szeretetét. A vers bennem él és a versek iránti vonzódásomat, a szeretetet lankadni hagyni nem tudom.

2010. június 26.

Gáspár Gyöngyi

Életfaágak

Életfaágak címmel egybegyűjtöttem világos és sötét, könnyed és súlyos, boldog és szomorú gondolatokat. Az életfa maga az élet, melyen megannyi ág terjed szerteszét. Minden ágnak megvan a maga története, születése, léte és a halála is. Az ág remélhet és fakaszthat rügyet, de hordozhat magában beteg terhet, mely örökre lezárja a zöldellő reményt.

A verseim felölelik a könnyed röptű szárnyalást, melyet a természet ihlet, a magasztos érzéseket, az életkeservet, az igazságkeresést, a lázadást, a megelégedettséget, a gyászt és a megbékélést ugyanúgy. Minden versben magam is benne vagyok. Szeretném szétosztani érzéseimet, gondolataimat, önmagamat mindenkinek, aki szeret más szemével is látni és lelkével tudja érezni a másik ember szívdobbanásait.

A természet örök rejtélye húzódik párhuzamként az életünk örök titokzatossága, kiszámíthatatlansága mellett. Nem tudjuk, mi les ránk és meddig tart az erőt adó öröm. S bár engem is, mint mindenkit, lesújt, ha bánatot élek át közvetlenül vagy közvetetten, ahogy az idő haladt, tisztult ki bennem, hogy az előbbit kutatni nem jó, a búban sokat elidőzni nem szabad, s az utóbbit tartalmasan, hosszan és mélyen kell átélni.

Szükségét érzem az írásnak. Szeretném, hogy adhassak másnak is és megmaradjon az utókornak is mindaz, ami lélekemelően szép érzéseket idéz bennem. Ugyanakkor a bánatversekkel felszakadhasson és behegedjen a saját fájdalma annak, aki a verset értőn olvassa.

2010. június 26.

                                                                                  Gáspár Gyöngyi