Szaggató gyász
Isten nagyot alkotott vele,
Mikor életet lehelt bele!
Gyermek volt, testvér volt, anya volt,
És valakinek az egyik fele.
Lesznek ketten egyé…
S, ők azok lettek, ahogy mondják,
Évtizedek a két színt egybe fonták,
Míg a halál el nem választ…-mondták.
De elválaszt! Szétszaggat! Sajdít!
Fájón mar! Megsemmisít! S, tébolyultan felordít
Aki megmarad a feles létnek,
Mit a másik fele addig teljessé tett.
Révedőn imbolyog egy tekintet,
Majd üresen távolba mered,
A vörös szemek fájdalmat termelnek,
S, a kemény férfi könnye elered.
Előtör minden gondolat,
Kuszán, csomóba emlékek,
Foszlányok, ifjúkoriak, későbbiek,
Nehéz idők és a könnyűek, a szépek.
Milyen lét a lét, ha egymagam vagyok?
Csak szürke létezés nekem,
Hisz nincs apám, anyám, szerető gyermekem,
S, immáron életem társa sincsen már nekem.
Mit várhatok még és minek tegyem,
Miért a barna kenyeret egyem,
Ha a hófehér örökre letűnt asztalomról,
És morzsája sincs tenyeremen?
Ha betegre sírom testemet,
S, fejemet hamuval szórom,
Ha Istennek, vagy Ördögnek ígéretem szólom,
Ha a legmagasabb hegyeket hágom,
Ha szent ügyért ajánlom életem,
Vagy Érte áldozom magam,
Vagy szívemet cafattá szaggatom,
Vissza akkor sem hozhatom…
…érte szól már a harang.
2009. február 23.
Szaggató gyász
