Sebzetten állok

Sebzetten állok

 

 

Sebzetten állok itt, vétkemet keresve,

Gyengéd sóhajommal itt vagyok elesve,

Szüntelen vesztesként vágyam rég kicsorbult,

Álmaim megtépve, könnyem is kicsordult.

 

Szívem avarba hullt, hervadt levél fedi,

Fagyos jégkéz tartja, el már nem engedi,

Törött érzéseim kicsiny darabokban,

Énem összezúztad sodró kanyarokban.

 

Magam vagyok mindig, nélküled, egymagam,

Komor szótlanságban s néhol, mint ércharang

Kondul kemény szavad és parancsod felém:

Ellentmondást, kérést te ne hozzál elém!

 

Nincs olyan szó, oly hang, vagy olyan tekintet,

Amivel magadat pőrének tekinted,

Megnyitod előttem titkaid, önmagad,

S vehetem, érthetem a hangtalan szavad.

 

Megnyitni, olvasni nem akartál bennem,

Tények, elvek, szabály, folyton ezek menten

Haladsz úgy előre, olyan kőkeményen,

Hogy elhal érzelmem, a legszebb erényem.

 

Követtem szüntelen tisztását a hitnek,

Éltem azok közt is, akik sosem hittek,

Amivel születtem, a hitem megvédett,

Amit néked adtam, most már semmivé lett.

 

Az utat előttem homály s köd takarja,

Bizonytalan létem vigye, ki akarja

Rügy fakad, a nap tűz, sárga a föld, hó száll,

Lelkem oly imbolygón s céltalanul kószál.

 

Végtelent kergettem és kerestem folyton,

Selymes szavaimat mostantól elfojtom,

Ha felhő havat hint s jégvirágok nőnek,

Úgyis igent mondok most az új jövőnek.

 

Összegyűjtöm ismét szívem darabjait,

Elvetem nélküled a szép érzés magjait,

De ne hidd, hogy érted és miattad teszem,

Amit összetéptél, végleg visszaveszem.

 

Átérzés ne zavarja éjjeled és napod,

Tartsd meg elveidet, a szabályt visszakapod.

Többé nem hajlik az alázatom térdre,

Döntésem és tettem nélküled megy végbe!

 

Megaláztatással árnyékodban éltem,

Felülbírálatból többet már nem kértem,

Romjaim porából fakad egy kék virág,

Mitől életre kel egy egész új világ.

 

 

2016. szeptember 29.