Hol kék tengerek a partot ölelik át,
S hol minden fülledt éjszakavéget
A hajnali hangos imaének hat át,
Az élet más… a nap perzselőn éget.
A szűk utcákon emberek százai,
Ki sétál, ki magának emléket szerez,
Ki vánszorog, kinek sietnek lábai,
Dombok, kanyargók, majd ismét ugyanez.
Míg felér az út a széles sétányra
A kánikulában izzadva-szuszogva
A nagy gesztenyék alatt megállva
Fújja ki magát a messziről jött, ülve-állva.
A helyiek, kik mindennap ott járnak,
Nem viselik nehezen a test-rejtő leplet,
Csak mennek, fel a magasra hágnak,
Ismerősök köszönnek, beszélgetnek.
Szép ez a hely. S ha a forróság szűnik,
Este élvezhetőbb, s ha szikrát is csupán,
De minden még szebbnek tűnik,
Mi olvasztóan hat egy tikkadt délután.
Egyre-másra gyönyörű kupolás mecsetek,
De belopta magát ide is a modern világ,
Ám szememmel békésebb helyet keresek,
Hol felidézhetők a történelmi leletek.
Hatalmas, pompázatos a palota. Enyészet?!
A kertje mintha csak úgy maradt volna,
Ahogy sok évszázada gondos kertészek
Napestig rendezgetik fáit, virágait sorba.
S ahol az uralkodó kaftánban vonult,
A kő, a helyiségek, a szobák falai…
… Mintha még most is itt élne a fel nem borult
Rendje a múltnak, és benne valaki.
Szinte megfogható a régi élet szaga,
Érezhető a keserv, a könny, a bánat,
Mert az is jutott, az épület mesél maga,
Ül itt dölyf, gőg, boldogság, kín, alázat.
Már letűnt korok helye ez mára,
De szép, mert egykor élt és létezett
Síró sirályok hangja maradt utána,
A történetírások és az emlékezet.
A Boszporuszon nagy hajók járnak,
Már nem olyanok, mint egykoron,
A nagy paloták üresen állnak
S a tenger habjaiba eltűnik a fájdalom.
Hol kék tengerek a partot ölelik át,
S hol minden fülledt éjszakavéget
A hajnali müezzinének hat át,
Az élet már más, de megérint téged.
2024. 07. 29.