Örökség egy gyermeknek

Örökség egy gyermeknek

Uram, hogy van, hogy egy gyermek szenved,
S, ő nem hibás, azért, amit hozott,
Nem tudom, hogy most már hogy segítsek,
Hogy tehetném jóvá, mit kapott.

Ősök, kik a jót szétosztottátok,
Voltatok ti teljes emberek,
A rosszat mért éppen neki adtátok,
Ki hozott bűnről semmit nem tehet.

Mért egy ük leszármazott legyen,
Ki ártatlanul jón jött el közénk
S, most megtöri a szót a véreken,
Hangja mást dalol, mint a miénk.

Pedig ő is egy gyermeketek,
Ki szívvel érez, s, lelke oly finom,
Mint csipkeszegély egy ékszerdobozkán,
S, az elméje éles, mint a fájdalom.

Ti, Ükszülők, kik már pihentek,
Bocsássátok meg háborgásomat,
De, meg nem érthetem, csak ha üzentek,
És álmomban valaki meglátogat.

Meséljétek, kérlek el nekem,
Mely kispacsirta szólta benn az énekét,
Hogy történt, hogy kezdődött a csend,
És hogy repülte le hátrányéletét.

Sírt-e sokat az a jó anya,
Ki méhében tökéletest nevelt,
Majd egy napon elakadt szava
És lelkében fájdalomköveket cipelt.

Az én testem is görnyedten piheg,
Fellélegezni sohasem fogok,
Fekete követ én is cipelek,
S, az ajándék is, kit Isten adott.

Az ólálkodó, alattomos bánat
Rút tépőfogával mart neki helyet,
Hogy soha el ne feledhesse a házat,
Ahonnan hátrányból kapott eleget.

Mit tegyek, mit tegyek én most már,
Segítsetek ősök, szellemek,
Fájdalmam átérezni tudjátok,
Köztetek valaki ugyanezt élte meg.

Életvirágom, mért nem hordhatom én a terhedet,
Átsírhatok minden éjszakát,
De betegségben mért nem osztozhatok veled,
Egyedül kell húznod örök rabigád.

Könnyű gyümölcs neked nem terem,
Göröngyös utadon figyelek reád,
Bocsásd meg, oh, drága gyermekem,
A súlyos örökséget, mit hagyott a család.

2010. május 5.