Nehéz magány
Már nem az világ, mi eddig volt nekem,
A szív békéje hiányzik belül,
Megakadt csúful régi életem,
Kínzó magamban maradtam egyedül.
Pedig ugyanúgy kel most is a nap,
És ugyanúgy száll le az est reám,
De kevés, mi most is ugyanaz,
Mélyemben minden oly sivár.
Szeretem, ha simogat a csend,
De szívem óhajtja a szót,
Nemcsak külsőségben kell a rend,
A lélek is szomjazza a jót.
Messze vagy, alig beszélsz,
Minden sok neked, én is az vagyok,
Velem már semmit sem remélsz,
Te bezártál… s én kint maradok.
Nehéz magányom súlya elemészt,
És sivárság emészti bensőm, szenvedek,
Mert mindegy, hogy maradsz vagy mész,
De egymagam élek, s nem veled.
Nem változik a rögös út,
A göröngy ugyanannyi lesz holnap is,
Ha nem fogod kezem, nem lesz, csak múlt,
Mert mi együtt volt, az elveszik.
Nem élek most, csak létezem
Az idő változott, ahogy mi ketten,
Magam gyógyítani nem tudom, hiába vértezem
Az út, min együtt indultunk vesszen?
Én szeretet nélkül élni nem tudok,
Ha érzem, hogy személyem nem kell,
Az árnyékból a fényre nem jutok,
Nem lehet élni mindig vérző sebbel.
A csalódás bánata mardos szüntelen,
Keserű csüggedtség lett a társam,
Mert nem akarod tudni mi van velem,
De én a közöny útján is reád vártam.
2022.10.01.