Meddig… meddig… meddig?

Meddig… meddig… meddig?

 

Én gyógyítón egyengettem sokszor,

Hogy jobb legyen, és hogy ez szebb lehet,

De szertemállott a rákent mocsoktól,

A vár ledőlt, és minden szétesett.

 

Én már megint, ismét megbocsátok,

És elhiszem, hogy jöhet változás,

De aztán csak döbbenettel állok,

Mert elsodor a méreg-áradás.

 

Én újrafoltozom szeretettel

A megtépázott, sebző zöldreményt,

Én kész vagyok újra, lendülettel

Építeni újat… írni új regényt.

 

Én igazi, valós érzelemmel

Töltenék meg minden mondatot,

Mindhiába várok tárt kezemmel,

Tenyerembe hamis gyöngyöt kapok.

 

Én fájlalom… ő csak elmarasztal,

S ha nem hallom, hát mástól megtudom,

Hogy ezer és ezer rút panasszal

Rám hímzett palástját hordozom.

 

Meddig, meddig, meddig kell kibírni

A terhet, mi földmélyig összenyom,

Bánt, vádol, szid … hogy tudom remélni,

Hogy nem lesz holnap újabb fájdalom?

 

Hát mi vétkem van, mi elborzasztó,

És gyógyulni nem tudó, nagy sebet

Tép fel lelkemben újból és újból

Az, ki állítólag úgy szeret?

 

Én annyiszor, annyiszor letettem

A sárral mocskolt, fekete ruhát,

És felvettem újból egy fehéret,

De ezt én már nem teszem tovább!

 

 

2018. 09. 24.