A világ az elmúlás felé halad,
De megújul abban, mi itt marad,
Majd mind elmegy az utolsó emberig,
S hol nem sajognak fájó tagjaid,
Nem tudod mi vár, s hogy téged pont fogad,
Vagy a te meghívásod elmarad,
S a világok közt kínoz a félelem,
Míg azt mondják neked is: jöjj velem…
…Vagy… én azt már nem láthatom soha?
Már most présel a gondolat,
Én elmegyek és más marad,
Fonódva össze a sok kezek
Görcsbe fájnak, aztán gyógyulnak sebek
S a haladó világ új történelmet ír,
Már nincs is, aki értem sír,
Elmúltnak már nem nyílik ajtó vissza,
Az út bezár, s az emlékező ritka…
…Én azt már nem láthatom soha.
Nem látom majd, hogy a gyermekem
Kereszthalad az éveken,
S ha engem idéz, keserű hiányom
Nem enyhítetem én, mert ez nem a világom,
És épülnek az égbenyúló felhőkarcolók,
Tovább fegyverkeznek a harcolók,
És a békések új békéért küzdenek,
S közelebb jőnek újabb csillagrendszerek…
…Én azt már nem láthatom soha.
A szépunokáim is megszületnek,
Engem már nem tudnak, s nem emlegetnek,
Akiket magam után itt hagyok,
Oh, vajon fájdalmaim lesznek-e nagyok,
Ha érezem, hogy létezem és szólni többet
Nem lehet, már egy másik világ röptet,
Mély távlatok hasítanak el tőlük,
S, lehet bármilyen a vallásuk, s a bőrük…
…Én azt már nem láthatom soha.
Mert, az én életem itt, egykoron leéltem,
S utódokat hagytam, míg kiégtem
E századból, az időből, a Földről,
Lemossa lábam nyomát a kőről
A patak vize, s a szél fújja el messze
Minden létnyomom, s ki tudja lesz-e
Aki majd újra kíváncsin felkutatja,
Ki volt a kezdete… majd többé nem firtatja…
…Én azt már nem láthatom soha.
2013. szeptember 18.