Hogy lehessek újra...

Hogy lehessek újra...

Az akarat bennem olykor úgy feszít,
Hogy valósággal szenvedem a kínt,
Amiért tépőn, mardosón fáj a rossz,
Pedig tudom, hogy nem vagyok gonosz.
Csak nem vagyok már régen ugyanaz,
Aki szelíd csendességgel kanalaz
Egy nyugalmas létben, szótalan perceket.
Tegnap már minden szavam úgy percegett,
Mint égő parázs egy rügyező fában,
Aki csak bontakozni akar úgy általában.

Oly szörnyű balgaság uralt engem,
S, bár éreztem, hogy nem kell tennem,
Ám mégis pusztító lávát csiholt,
A szikra, mi felizzott bennem valahol.
S, így bezáródtak a szeretetablakok,
Mert tudták, hogy rájuk most érdemtelen vagyok,
S, csúful meg is büntettek vele,
Mert kemény lett a puhaság helye
Lágy, sebezhető szívembe.
Méreg ömlött a vérembe!

Oh, oh, oh, de szeretném,
Ha, soha többet nem tehetném
Hogy helyet hagyjak a türelmetlenségnek,
De, a jó és a rossz bennem néznek,
S, figyelnek, harcolnak, perlekednek,
Rátartiak, majd elengednek,
Hogy hol egyik, hol másik kerül fölénybe,
S, rángatnak, mert ha lehet, hát mért ne?!
Nem, nem, nem, nem akarom!
Én magam akarok lenni, s nem hagyom!

Nem, hogy ide-oda dobáljanak engem!
És, ha mégis, akkor megérdemlem!
Jónak kell lennem, mert annak teremttettem,
Nehéz, nehéz, nehéz! De engedetlen
Gyermeke uramnak nem akarok lenni!
Akarni, akarni kell, és meg is kell cselekedni!
Kérek, áhítok, könyörgök sok türelmet,
Pecséttel lezárt, felbonthatatlan kegyelmet,
Hogy lehessek újra, s örökösen ugyanaz,
Aki szelíd csendességgel szótalan perceket kanalaz.

2013. április 1.