Fenn a hegyen
Elmenni, elmenni messze,
Fel, fel a csendes hegyekre,
Hol nem bánt gondolat, se gond,
Hol nem forog mindig porond.
Hol álló fenyvesek körbe
Ontják a békét a völgyre,
Ott fújja arcom a hűs szél,
Hol senki nem vár el, nem kér.
Beleestem mély gödörbe,
S bármerre is nézek körbe,
Most én csak a gödröt látom,
Nincs kiutam, nincs barátom.
De nem maradhatok benne,
Az én helyem máshol lenne,
Fenn, a hegyen, hol jól látok,
Mert ez, itt lenn, szörnyű átok.
Oda tartozom, ott járok
Hol nyílnak az enciánok,
Puha felhők vesznek körül,
És akkor a lelkem örül.
Kiemelkedem a mélyből,
Reményem nő zöld sövényből,
Kék virágok közt pihenek,
És hittel felemelkedek.
Nyugodt szív pumpál majd bennem,
Súlyomat le kell már tennem.
Csilingelő patak hangját
Halljam, ne világ haragját.
Keserv, szállj el, mint a pára,
A legmagasabbik fára,
Onnét szárítson fel a nap,
S szárnycsapással a madarak.
Elvárás, elég belőled!
Nem rejtőzöm el előled,
Szembe szállok, urad leszek,
Én mondom, mikor mit teszek.
Mostban élni, azt akarok,
Veremben én nem maradok,
Szellő susogja a nevem,
S hív, mert nekem fenn a helyem.
2017. 03. 24.