Éden a földön
Elindultunk ketten, együtt, hogy világot nézzünk,
S, csendes, öreg napjainkon emléket idézzünk.
Utunk kedvünk szegélyezi, erdők hangja szólít,
S, a hűs természetvarázslat önmagába bódít.
A kékszín fenyvesek közé zöld rétek merülnek,
S, a fenyők fésült ágain hegyes tobozok ülnek,
A messzeségben elterülve, a ködösszürke dombon,
Megannyi selyemfűsziget sejlik át a lombon.
Az útszéli fehér virágok kékekkel fogódznak,
S a hajszálrezgők gyenge nesszel aprót rángatóznak,
A fák alatt, a rőt avar páfrányt dönt pihenőre,
És bárányfelhő hív árnyékot egy magas tetőre.
Dús kukoricalevelek lándzsaként feszülnek,
S, a sziklaforrás vízkapui gyöngyszemeket szülnek.
A learatott búzaföld szőkíti meg a tájat,
S, nyárlangyos szellő simogat meg karcsútestű fákat.
Vár várt követ, hegy hegy mögött, és tarkállnak a földek,
S, ha körbejár tekinteted, egymást váltják a zöldek,
A viaduktok kecses ívben feszülnek fel körbe,
S, a nap korongja pironkodva bújik habkendőbe.
Csipkefelhő mintázata hegy ormát díszíti,
S, mert fennakadt a csúcsokon, csipkéjét ráfeszíti,
Egy várromon zászló jelez, hogy büszkeségét lássák,
S, egy sziklából hajtott fenyő mutatja hős tartását.
A vén fenyők a dombtetőt a gyökerükkel tartják,
Hol fehér templom magaslik, mert hívei akarták.
Piros bogyós bokor mereng, indákra hajolva,
S, két kis nyárfa dalt susog el, egymásba karolva.
A vegyes lombú fák sora tömötten védi egymást,
S, mint ezer harcos katona, úgy óvnak minden hajtást.
Rózsaszínű szirmok nyílnak egy tőből fakadva,
Örök tábort vertek együtt, közös akaratra.
Öt hegy bástyáz egy templomot, s a hatodik tartja,
Hogy Istenünk áldó szeme, áldón pihenjen rajta.
Magas bércek merész álma nyújtózik az égre,
Én Istenem, elvezettél az éden földjére!
2003.
Éden a földön
