Adriai nyár
Amint a forróság meglepte a tájat,
Elviselhetetlen hőség áradt,
A lég ott benn, s itt kinn megállt,
Libbenést csak a tengernél talált.
Az edzett fák törzse pikkelyesen száraz,
És apró levelekből apró lombot áraszt,
Ám a rücskös sziklahátak mellett,
A szikkadt föld felkínált két fekhelyet.
S, hol a fuvallat enyhülést ölel,
Ott a pillanat pilledést hoz el,
A kék áradat zöldre festi az öblöt,
S, a nap tüze kiéget szirtet, sövényt és gödröt.
A fénylő vízre ájuló fák alatt,
Látom, ahogy barna tested siklik, s elhalad
A part kövei mellett, s elúszol messze,
A tiszta vízzel, a tengerrel olvadsz a végtelenbe.
Kitartó kabócák recsegnek a csendbe,
Belemélyedek a lelki védelembe,
Elszunnyadtam a fülledt délutánon,
S, már nem is tudom mi, de édes volt az álom.
2003.
Adriai nyár
