Szemző István festőművész Anno… és most c. kiállítására
(2011. október 8.)
A remekmű
A mű elkészült, az alkotó megáll.
Most pihen kicsit, de holnap új ötletet talál,
Féléber álmában múzsája üzen,
S, a gondolat cikázón vágtat, féktelen.
Az elme buzgón kattog, a szív eszencet ad,
Sebes alkotóvágy keres új utat,
Képzelet villáma rázza a kezeket,
És a művész alkot… nagyot, remeket.
Először csak nézi, mindent megfigyel,
Részletekben rejlő lényeget emel,
Egy kicsit változtat, szemernyit javít,
Majd lelke magjával művet finomít.
Mágikus erejű misztikus csoda,
Szilaj hullámokon ritka gondola
A tehetség, a lélek, és az érzelem
Életre hívta azt, mi már történelem.
Ketten jönnek elébb, a művet megszemlélik,
Elmélyülnek benne, üzenetét átélik,
Annak, aki bele lehelte a létet,
S, elevennek látják a múltbéli emléket.
A lovak patáit hallják macskakövön,
Becsukott szemekkel kelnek át a ködön,
Átérzik a párát és a fázós reggelt,
A friss kenyér illatát, s a kesernyés novembert.
Jönnek még néhányan, mert elmondták ketten:
„Csodálatost láttam, mindig ezt kerestem,
Harmónia, érzés, hangulat, varázslat…”
És most már tömegek lepik el a házat.
Eszükbe juttatja a régmúlt időket,
Utcákat, tereket, házakat, mezőket,
Ahol egyszer jártak, vagy szerettek volna,
S, ahol az elődjük beléjük karolna.
A művész most boldog, s, bár még ma pihen,
Holnap új látomás száguld ereiben,
Féléber álmában múzsája üzen,
S, a gondolat cikázón vágtat féktelen.
2011. szeptember 29.
A remekmű
