legfrissebb versek

Aranykötél

 

Úgy született, mint egy ritka kék virág,

Új reményt hordozva, mint egy új világ,

Érkezése bennünk csodaként hatott,

Elűzött jó messze minden bánatot.

 

A kicsinyke lábnyom védett úton járt,

S hogyha nyár fakadt, vagy ha hó lepte a tájt,

Nap sütött be immár minden évszakot,

Mintha lélegeznénk egy varázslatot.

 

Mikor aprósága bimbóvá fakadt,

Mosollyá lett minden illó pillanat,

S hol szaladt a fűben, lombos fák között,

Gyöngyharmat ül mindent s a tavasz örök.

 

Kegyelemként kapott égajándék ő,

 Mézízű jelen és hittel telt jövő,

Kristálycsillogású csillagfény nyaláb,

Értelmet nyert lét, hogy van kiért tovább.

 

Fonjunk szeretetből aranykötelet,

S öleljünk a mában, mert ki érkezett,

Egyszer útnak indul s az idő halad,

De a kötés erős, soha nem szakad!

 

 

2019. 09. 25.

 

         

Kincs

 

A csend hiányzik és a hegyek,

Kicsi faházak, kegyhelyek,

Apró templomok, fehérek:

Vajon oda mikor érek?

 

A domb hiányzik és a patak,

Tótükör, úszkáló halak,

Havas bércormok a tóban,

Ott lenni vágyom valóban.

 

Barna csónakok a vízben

Havasi fenyők fehérben,

Naplementén nyúló árnyék -

Annyi mindent kipróbálnék.

 

Menni fel a fenyvesekbe,

Kapaszkodni fatörzsekbe,

Selyemfüveken heverni

S népdalokat énekelni.

 

Csúcsos szénaboglyák alatt

Kémlelni eget, madarat,

Felhővonulást igézni,

Gyermekkori őszt idézni.

 

Avarban lopva haladni,

Majd a völgybe úgy szaladni,

Mikor apám várt a dombon

És még nem volt semmi gondom.

 

Fára mászni vadalmáért,

Nem holnapért, csak a máért

Boldogan, csengőn nevetni,

Rőt lombban diót keresni.

 

Házak felett a kertekben

Apámmal járnék kettesben

Érő szőlőnk kóstolgatnám,

Kutyánk nevét szólongatnám.

 

Figyelném a rezgő bokrot,

Falevélből kötnék csokrot

Lehajolnék zöld bogárért

És csodálnám önmagáért.

 

Káposztalevélből tálat

Rendezgetnék a kutyámnak,

Vizemből vízzel kínálnám,

Megenném a marék málnám.

 

Minden szépet újra élnék,

És senkivel nem cserélnék

Mert kincs nekem minden percem

Amelyben békére leltem.

 

 

2019. 09. 08.

 

Ha megkérdeznéd, boldog vagyok-e

 

Ha megkérdeznéd, boldog vagyok-e, azt mondanám, nagyon,

Mert minden, mi lelkemnek fontos, megvan, s elveszni nem hagyom.

Ha rám nézel, őszintén vallom-e, lásd meg, mert szememben vagyon,

Láthatod, ha látni akarod, hogy nem kell nekem ennél több vagyon.

 

Ha felém fordulsz, nyitva életem, szívem békés ott mélyen, belül,

Mindent megvallón hitemet adom, ha kétkedésed kérdőn felmerül.

Ha ingatag vagy, üzenem, ne légy, tudd, hogy van, ki vigyázzon reánk,

Higgy magadban, hidd a Fennvalót, van, ki őrzi napunk s éjszakánk.

 

Ha azt hiszed, hogy túl nagy a teher, s elbírni már lassan nem tudod,

Nézd meg azt, kinek töméntelen, a sorsát biztosan nem akarod.

Ha megőrizni kívánod magad, s nem osztod szét kincses szívedet,

Önmagaddal maradsz egyedül, és egyedül élni nem lehet.

 

Ha magányosság húzza napjaid, menj és indulj új célok felé,

Mindenhol terem gyümölcs, hol jársz, arcodat fordítsad más felé.

Ha lelket lelsz, hát adj szeretetet, a lelki táplálék mindenütt kell,

Adj, mert olyan sok az éhező, mindenkinek kell szerető hely.

 

Ha rés nyílik bármily kis ablakon, hol gondok hangja bús dalt énekel,

Ne habozz, fordítsd arcod felé, ne mondd azt, hogy ez nem érdekel.

Ha őszintén adod magad, és értőn hallgatod bánat neszét,

Körbe fon a szeretetvirág, mert magját bőkezűen szórtad szerteszét.

 

Ha bölcs elmével szemlélsz, figyelőn, annyi szépet üzen a világ,

Nevetésed visszhangra talál, és öröm borul újra vissza rád.

Ha rám gondolsz, bár telik az idő, s forog a Föld mindig szüntelen,

Tudd, hogy én boldog vagyok, és nem volt hiába semmi sem.

 

2019. 09. 05.

 

Est

 

A messzi hangok még ide-ide járnak,

Az ebcsaholások visszhangra találnak,

Kisvártatva aztán dunnaként terülve

Puhán pihen a csend, gondokat kerülve.

 

A jó eső már rég elunta munkáját,

Megáztatta bőven füvét, bokrát, fáját,

S átadta helyét most szemernyi időre,

A frissítő szellőnek, a dús legelőre.

 

Hallgat az elme és lankad a figyelem,

Bú nem háborgat, a tájat figyelem,

S ahogy szempillája csukódik a napnak,

Úgy huny békét lelke földnek és magasnak.

 

A nap aludni készül a látóhatár mögött,

Köröznek a varjak a magas nyárfák között,

Cirpelő tücsökhang s békák brekegése

Hív megnyugtatóan esti pihenésre.

 

Gondolat, világzaj immár elcsendesül,

Álmos a mező, az ég még kicsit derül,

De már szürkéskék szín puhul rá a tájra,

Elül minden rendjén, a pilledést várva.

 

Hallgat az erdő, elindulnak a vadak,

Ami ma nem készült el, holnapra marad,

Nyugvást bóbiskol a juharfa a kertben,

Otthagyott kerti szék hever el leverten.

 

Most már csak az este uralja a helyet,

Napvilág adott át holdvilágnak teret,

Törött kerítésen már hiba sem látszik,

Sötét foltjaival szűrődő fény játszik.

 

Mert lámpavilág gyúl a ház ablakában,

S az szüremlik reá az udvarra lágyan,

Bágyadón meghajlik a fenyőfa ága,

Kicsiny madárfészket burkol így magába.

 

Négy apró rigófit rejt a szűk madárlak,

A magasság védi, s ölelik az ágak 

A szülők valahol közelben gubbasztva,

Illeszkednek bele esti hangulatba.

 

Vackos rejtekhelyét kicsi sün hagyta el,

 Élelmet kutatva, apránként menetel,

Csak ő töri most meg zizegőn a csendet,

Mint egy éjjeli őr, figyeli a rendet.

 

A messzi hangok még ide-ide járnak,

Az ebcsaholások visszhangra találnak,

Kisvártatva aztán dunnaként terülve

Puhán pihen a csend, gondokat kerülve.

 

2019. 08. 14.