legfrissebb versek
Meddig… meddig… meddig?
Én gyógyítón egyengettem sokszor,
Hogy jobb legyen, és hogy ez szebb lehet,
De szertemállott a rákent mocsoktól,
A vár ledőlt, és minden szétesett.
Én már megint, ismét megbocsátok,
És elhiszem, hogy jöhet változás,
De aztán csak döbbenettel állok,
Mert elsodor a méreg-áradás.
Én újrafoltozom szeretettel
A megtépázott, sebző zöldreményt,
Én kész vagyok újra, lendülettel
Építeni újat… írni új regényt.
Én igazi, valós érzelemmel
Töltenék meg minden mondatot,
Mindhiába várok tárt kezemmel,
Tenyerembe hamis gyöngyöt kapok.
Én fájlalom… ő csak elmarasztal,
S ha nem hallom, hát mástól megtudom,
Hogy ezer és ezer rút panasszal
Rám hímzett palástját hordozom.
Meddig, meddig, meddig kell kibírni
A terhet, mi földmélyig összenyom,
Bánt, vádol, szid … hogy tudom remélni,
Hogy nem lesz holnap újabb fájdalom?
Hát mi vétkem van, mi elborzasztó,
És gyógyulni nem tudó, nagy sebet
Tép fel lelkemben újból és újból
Az, ki állítólag úgy szeret?
Én annyiszor, annyiszor letettem
A sárral mocskolt, fekete ruhát,
És felvettem újból egy fehéret,
De ezt én már nem teszem tovább!
2018. 09. 24.
Hazatértek
Hazatértek! Messze földön jártak,
Fáradhatatlan, kitartón szálltak,
Vissza, vissza, hol a régi fészek,
Erős hívók a lápok s a rétek.
Szárnycsapással szeltek széles tengert,
Haza, haza, szívük elszántan vert,
Áramlatok emelték magasba,
S felhők repítették szűk szorosba.
Siklással, majd gyengülten verdesve,
Kimerülten, éhségtől kergetve,
Hűen, lankadatlan és lüktetőn,
Leszálltak a jó öreg legelőn.
Hazatérés! Sikerült időben,
Ám a tél rút hosszú volt, és bőven
Kimutatta zordságát s a fagyot,
A tavasznak még esélyt sem hagyott.
Sok jó ember él e szép hazában,
Ki ha kell, úgy nem marad magában,
Kinyitja ajtaját kicsi háznak,
S szállást ad a hűséges madárnak.
Az összefogás örökkön segít,
Ma már nincs télidő, nem keserít.
A gólyapárok egymásra találtak,
S ismét régi fészkeikre szálltak.
Mert otthon az új élet reménye,
S úgy világít el, messze a fénye,
Hogy a lángját ki érzi szívében,
Hazajön, akármily messze légyen.
Az ibolya felvetette fejét,
Kék jácint borítja a mart füvét,
Sekély vizek, ritkás erdőszélek,
Legyen bennetek idén is élet!
2018. 04. 07.
Uram!
Uram, ha kitérőt is kell most tennem,
Kérlek, vezess vissza utamra engem,
Uram, ha jelenemet most nem értem,
Tedd, hogy később célodat már megértsem.
Uram, reszketve haladok előre,
Vezess engem nyugtató legelőre.
Uram, ha békém aggódás kavarja,
Add meg, kérlek, hogy elmém ne zavarja
Semmilyen gondolat, mi félelmet szül,
S amitől békém szétpattan, úgy feszül.
Uram, én elhiszem, hogy minden léptem
Vigyázzák szemeid, s eltörlik vétkem.
Uram, jól tudod, a bűn és az erény,
Ami bennem él, az mind-mind az enyém,
S kisebbíteni nem lehet a rosszat,
Előtted senki nem alakoskodhat,
Uram, amitől én, önmagam lettem,
Szereted, és itt állsz most is mellettem.
Uram, tudom, hogy jobbá kélne válnom,
Könyörgöm, segíts utamra találnom,
Mert csak azt az utat akarom járni,
Mit szánsz nekem – és nem el- s félreállni.
A göröngyös úton is végigmenni:
Elfogadó gyermek akarok lenni.
Uram, minden időben veled éltem,
Tudtam, hogy létezel, nem csak reméltem,
Uram, én hitem soha el nem hagyom,
Mert érzem a kegyelmed önmagamon,
És habár sokszor téged fejtegetlek,
Egyetlen pillanatban sem feledlek.
Uram, én most is alázattal kérem,
Engedd, hogy az országod bennem éljen,
Mert ha veled lehet lelkem világa,
Bárhová is vessél a nagyvilágba,
S bárhol is kell majd helytállnom a bajban,
Napsütésed érzem a zivatarban.
Uram, segíts az aggódást levetnem,
Ne engedj útvesztőmben eltévednem,
Mit magamnak emelek balga gonddal,
Korlátaim bontsd le óvó karoddal,
Órám előre jár, a végtelenbe,
Állítsd vissza nekem a szép jelenbe.
2018. 01. 18.
