legfrissebb versek
Én vagyok!
Bent a boldogság forrása,
Nem űzöm, hárítom másra,
Itt bennem él, nem kergetem,
Jól érzem ezt és kell nekem!
Ülök magamban, csendemben,
A bensőséges rendemben,
Mit nem akarok, nem teszem,
Más szándékát át nem veszem!
Önmagam vagyok, Én vagyok,
Kétséget erről nem hagyok,
Megfelelni a lelkemnek,
S nem kényeknek és kedveknek!
Fény nem rejt el semmit sem,
Lámpásom: fény kinn és benn,
Az igazság nyílegyenes,
Soha kibúvót nem keres!
Minek a mellébeszélés?
Minek homályos regélés?
Minek teher a vállamon?
Én Én vagyok, és vállalom!
Ha akarom, hát megteszem,
S ha nem, akkor hát elvetem,
Nem restellem önmagam,
Nem tétova hű szavam!
Hát kimondom: fél nem leszek!
A félsz, aggódás búsbeteg,
Nem dönthet senki helyettem,
Mert én egésznek születtem!
2018. 11. 12.
Meddig… meddig… meddig?
Én gyógyítón egyengettem sokszor,
Hogy jobb legyen, és hogy ez szebb lehet,
De szertemállott a rákent mocsoktól,
A vár ledőlt, és minden szétesett.
Én már megint, ismét megbocsátok,
És elhiszem, hogy jöhet változás,
De aztán csak döbbenettel állok,
Mert elsodor a méreg-áradás.
Én újrafoltozom szeretettel
A megtépázott, sebző zöldreményt,
Én kész vagyok újra, lendülettel
Építeni újat… írni új regényt.
Én igazi, valós érzelemmel
Töltenék meg minden mondatot,
Mindhiába várok tárt kezemmel,
Tenyerembe hamis gyöngyöt kapok.
Én fájlalom… ő csak elmarasztal,
S ha nem hallom, hát mástól megtudom,
Hogy ezer és ezer rút panasszal
Rám hímzett palástját hordozom.
Meddig, meddig, meddig kell kibírni
A terhet, mi földmélyig összenyom,
Bánt, vádol, szid … hogy tudom remélni,
Hogy nem lesz holnap újabb fájdalom?
Hát mi vétkem van, mi elborzasztó,
És gyógyulni nem tudó, nagy sebet
Tép fel lelkemben újból és újból
Az, ki állítólag úgy szeret?
Én annyiszor, annyiszor letettem
A sárral mocskolt, fekete ruhát,
És felvettem újból egy fehéret,
De ezt én már nem teszem tovább!
2018. 09. 24.
Hazatértek
Hazatértek! Messze földön jártak,
Fáradhatatlan, kitartón szálltak,
Vissza, vissza, hol a régi fészek,
Erős hívók a lápok s a rétek.
Szárnycsapással szeltek széles tengert,
Haza, haza, szívük elszántan vert,
Áramlatok emelték magasba,
S felhők repítették szűk szorosba.
Siklással, majd gyengülten verdesve,
Kimerülten, éhségtől kergetve,
Hűen, lankadatlan és lüktetőn,
Leszálltak a jó öreg legelőn.
Hazatérés! Sikerült időben,
Ám a tél rút hosszú volt, és bőven
Kimutatta zordságát s a fagyot,
A tavasznak még esélyt sem hagyott.
Sok jó ember él e szép hazában,
Ki ha kell, úgy nem marad magában,
Kinyitja ajtaját kicsi háznak,
S szállást ad a hűséges madárnak.
Az összefogás örökkön segít,
Ma már nincs télidő, nem keserít.
A gólyapárok egymásra találtak,
S ismét régi fészkeikre szálltak.
Mert otthon az új élet reménye,
S úgy világít el, messze a fénye,
Hogy a lángját ki érzi szívében,
Hazajön, akármily messze légyen.
Az ibolya felvetette fejét,
Kék jácint borítja a mart füvét,
Sekély vizek, ritkás erdőszélek,
Legyen bennetek idén is élet!
2018. 04. 07.
