TE
Nekem mennem kellett, hát hagytál elmenni,
S, nem kérdezted, hogy ennyi volt csak, ennyi?!
Kiittam a gyönyör fekete borát,
Átadtam szerelmed, s, Te vissza zálogát!
Már nem szeretlek! – hazudtam, tudom…
De, bízvást várom, könyörgöm, s vállalom,
Hogy, hiányod keserves tátongó sebe
Forrjon kegyelemmel, s irgalomtele!
Ne várd, hogy látsz még egy nap talán!
Én már végleges döntésem zárvasán
Tekintek feléd szemlesütve vissza,
Zavaros könnyemet a felégett út, ne félj, hamar beissza!
Tán egy darabig fájni fog, hogy nem vagy,
De a kín, mi vesztéseddel mar belém, ha elhagy,
Már szabad leszek, s szoros béklyóid letépem,
És újra önmagam leszek egészen!
A veszteség? Utánad?...Ha, ha!...Ne kérdezd!
Magadat ennyire már ki ne fényezd,
Hisz nem voltál csak egy, a sok közül!...
…Ugye már „koronád” is lassan lekerül?!
Hát igen,… ennyi volt, és vége lett hamar,
Én nem voltam túl bölcs, s Te nem voltál fiatal,
Mégis botlást hozott az utunk…,
De jó, kész, vége van már, s ebből kijutunk!
A seb beforr, ne félj, igen hamar,
S, ahogy gyógyul, úgy húzza be a var,
Hogy bár kérges lesz, és egyre kérgesebb,
De sérülés nem látszik, s, mélyen lesz a seb!
S, ahogy egyre mélyül, felszíne védett,
Nem látja senki, hogy valaha űrt tépett
Benne a vakmerő szerelem, mi vereséget szenvedett,
Mert védi az akarat!...Nincs már szerelem, és szeretet…
…………….
…Vagy mégis?!...Hát, igen...magamnak nem hazudhatok…
Mindenhol csak utánad kutatok!
Mindenkiben Téged kereslek,
S, beléjük vetítem vonásaid,…és ők szeretnek!
De, üres az érzés, mert nem Te vagy,
S, míg kacéran felnevetni hallanak,
Belül vérzem, mert fáj a heg szívemben!
Csalárd ámítás ez önmagammal szemben!
Igen, bevallom, vágyom utánad nagyon!
Megőrjít ez érzés,… de nem baj, hagyom,
Mert így kell lennie! Elhagytalak, szinte oktalan,
S, azt mondtam, inkább élek nélküled és gondtalan!
De nem! Hazudtam! Nem igaz! Dőreség volt, s büszkeség,
És tán egy pillanatnyi gyengeség!
De soha, senkit így még nem szerettem!...
És nem is fogok!...És mindezt önszántamból elvesztettem!….
…………..
…De …Te jelented nekem az egész világot,
Szirmabontott, fehér bimbóvirágot!
Téged hallak meg a legszebb dalban,
S, lépteid zaját a nyári zivatarban!
A fák alatti árnyék földre vetülése
Alakod mutatja, minden rezdülése,
S, az akác illata, mit erre hord a szél,
Fekete hajadról ódákat mesél!
Ölelésed, csókod, mindig felidézem,
Ha, lehunyom szemem…vagy a messzeséget nézem!
S, nyitott tenyeremet tárom ki a szélnek,
Így őrizem helyét …egy másik tenyérnek!…
……….
…Mely, talán sohasem simul belé, tudom,
Ha, így lesz, hát így,… ezt is elfogadom….
De, Isten látja pőre lelkemet,
Hogy soha, senki nem foglalhatja el Igaz helyedet!
2011. december 27.
TE
