Szomorú tavasz
Legszebb az új élet, s a tavasz évszaka,
Zöldellnek a földek, s én sírok éjszaka,
Már nem hallom hangod, elfújta a szél,
Már nem látom arcod, betakart a tél.
Az álmaim üresek, mint házam nélküled,
Fájó csendben nézem a sírkeresztedet.
Majd elbeszélem, ami lelkem terheli,
Mesélek, szólítlak, mindenem teli,
Ezer gondolattal, mit mondani muszáj,
Te nem intesz, nem szólsz, az örök csended fáj.
Ha kín volt neked, akkor hogy tőlem messze menj,
Keserűség nekem... de Te már csak pihenj!
Méz illatú szellő tavaszt szór feléd,
Búbos bárányfelhőt fektet rád az ég,
De ezt csak én látom, neked más a lét,
Nálam, itt kizöldül, neked örökzöld a rét.
Mielőtt indultál, arra kértelek,
Álmaimban üzenj, hogy mi van veled.
Köszönöm, néhányszor itt-ott láttalak,
Feltűntél-elmentél, s én mindig vártalak.
Vadgerlék búgása, rigók füttye már
Csicsergő éledés, most ébred a határ,
Csak Te fel nem ébredsz… álmod végtelen,
Mint a hó a csúcson, s az Istenkegyelem.
Mert, aki születik, annak meg kell halni,
Egyszer van csak minden, s ezt így kell akarni!
Keserűen nehéz, nekem, ki itt vagyok,
Földi életemben hozzád ragaszkodok.
Uram, bocsásd ezt meg, értem… ez a lét,
Csak nem tudom feledni…túl sok az emlék!
2011. április 12.
Szomorú tavasz
