Kit a szél vesz szárnyára

Kit a szél vesz szárnyára
/Édesapámhoz/

 

Kit a szél vesz szárnyára
Csak emlékezik régi árnyára,
S, valahol tudja legbelül,
Hogy léte most egészen kiteljesül.
A mezei rezgőben ő is megremeg,
A bánatos felhőben ő is kesereg,
Mikor hullatja ránk bánatos könnyeit,
Mindez több mint a végtelen, több mint a hit!
Kúszó borostyánon tapadó inda lesz,
Az erdő sóhajában ő lesz a nesz,
Fa vaskos gyökerén göcsörtös keménység,
Fehér virágokban a mennyei szépség,
Azzá válik lénye, aki lenni akart,
Mikor még patakban lába örvényt kavart,
Mécsesben lobogás, gyertyák lobbanása,
Öreg házajtónak fájó nyikorgása,
Emberekben szándék, mit meg akarnak tenni,
De, nem elég bátrak ily merészek lenni.
Fenyő ágán toboz, rügyben az új élet,
Avarból nőtt páfrány, falvak közti rétek,
Kankalin sárgája, sárgarigó füttye,
Szirmokban fény erek, ha a nap sütötte,
Levegőben szellő, esőcseppben selyem,
Mely koppan, majd lepereg fénylő leveleken,
Lelkedben ő a hit, emlékeid része,
Liliom bibéje, gólyák erős fészke,
Templom nyirkos doha, bibliák betűje,
Szépen játszó művész öreg hegedűje,
Cikázó erezet az örök, szürke kőben,
Mit elmélyülten figyelsz parti pihenőben,
Szőlőlevelek közt megbúvó madárka,
Ki elcsicsergi neked, a Nagy Felhőt bejárta,
Jázminok illata, tövisek virága,
Ő az emlékezés, s álmaid világa.
Ha az erdőt járod, ott halad melletted,
Úgy, ahogyan akkor, és ahogy szeretted,
Nem maradsz el tőle és nem hagy magadra,
Kissé előtted megy, az utat mutatva…

2009. május 25.