Ketten a magasban
Csendes este van, magasan vagyunk,
A fiam és én, csak mi ketten, magunk,
Ily közelinek csak akkor éreztem fiam,
Mikor egyek voltunk még… ennek tíz esztendeje van.
A teraszon, mikor minden lecsendesült,
Kisfiam elaludt s a sok hang is elült,
Elképzeltem mily jó volna innen, mint madár,
Repülni, szállni… De hiszen mára már
Folyton azt teszem, felhőkön járva élek,
Jó ideje más mércével mérek,
Nincs tegnap, nincs holnap, MOST van nekem,
Mikor ölelhetem kicsi gyermekem.
Lelke igazgyöngyből font kötél,
Melyen lejött hozzám, de szíve égig ér,
Nincs gyümölcs, mely humoránál lenne édesebb,
Sem szivárvány, mi személyénél volna színesebb.
Napközben viccelünk, nevetünk sokat,
Ha volna is, levenné minden bánatomat,
De nincs! Semmi keserv nem sújtja kedvem,
Nagyon szeretlek, Fiam! S oly jó, hogy te is engem!
Úsztunk ketten a hűs, ölelő vizekben,
Gyönyörködtünk zölderdős helyekben,
Csodáltuk a párát, amint leszállt a hegyre,
És beszélgettünk egyre… egyre… egyre…
Legfontosabb, amiért születtem, létezem,
Hogy lelkem virágából szárba szökkent gyermekem,
Testvéreivel édesgessem, tanítsam a jóra,
És ha majd eljön az az idő, az az óra,
Mikor saját szárnyaikon elhagyják a fészket,
Maguktól is lássák meg a szépet,
Tegyenek jót, s tudjanak úgy élni,
Hogy ne kelljen még többet remélni.
Teremtsék maguknak azt a világot,
Ami legjobb nekik. S a színes szirmú virágot,
Mit gyermekként én adok kezükbe,
Éltessék lelkükben mindig és örökre.
2015. július 27.
Galyatető