A fájdalmat, bánatot már rég elengedtem,
Hasítsanak szélben, foszlanak szét mellettem,
Világom egy tiszta, átlátszó burok,
Minden átjár rajta, nem köti meg hurok,
S ha jő egy nehezebb gondolat, fogadom,
Ám átsiklik gömbömön, nem tapad, mint szurok,
Nem feketéllik semmi áttetsző lelkemen,
Ott vagyok, ahol lennem kell, ott vagyok a helyemen.
A szép reményeket valóságként élem,
Ha súlyosabb gond jő apróságnak vélem,
Kell, hogy hitem érezze, és azt fogadja el,
Hogy csak a szépséges, a csodás, s a rossz nem érdekel.
Mérek mindent a kapott mérlegemmel,
Ügyelek magunkra élénk fegyelemmel,
Hogy a gond könnyű legyen s rövid,
S a gyönyörűség hosszú, ebben Isten bátorít.
Fontos csak az lehet, ami vagyunk,
Lényeges az egység, a zöld kötések, magunk,
S bárki keservet akar terhelni rám,
Már nem zavarja nyugodt éjszakám,
Mert én Én vagyok, aki akarok lenni,
Napról napra könnyebb a jót érezni s tenni,
Megoldom mi dolgom s feladatként kaptam,
Mélybehúzó félelem rólam messze pattan.
Életemben örök tavasz kell nekem,
Ez így lesz, mert így élem, így teszem
Mindent, ami görnyedt tartást adott
Föld mélyébe engedtem, már elhagyott.
Kezemet az égre emelem, kitárom,
Kinyitom mellkasom és alázattal várom,
Hogy feltöltsön engem mindig Istenem,
Csillagporral hintse lelkem s szellemem.
Eképpen szórja rám az agapés áldást,
Színes lett világom s e szemléletváltást
Uram kegyelméből, ajándékként kaptam,
Kitárt önmagammal várakoztam s hagytam,
Az utat megmutatni, hol magam lehetek,
Erős hittel állok, el már nem esek,
Felülről tekintek minden helyzetet
Nem merülök mélybe, nem szabad, nem lehet.
S ha így megy ez tovább s segítesz Isten,
Szabad akaratom tart meg hogy higgyem,
Hogy örökké velem vagy, s én egy vagyok veled,
Részed vagyok, alkotásod, alkotó elemed,
Félelem nem vezet, csak hogy utamon legyek,
Ahogy hatalmad akarja s ezért mindent megtegyek,
Nem feketéllik semmi áttetsző lelkemen,
Ott vagyok, ahol lennem kell, ott vagyok a helyemen.
2015. február 22.