Uralkodó?!
Lábat lógat a bú a padon,
Mellém bújik, de nem akarom,
Megfigyel, vár, ám én nem adom,
Nem veheti a hangulatom.
Szirmát tépi virágnak a szél,
Senyvedőn tűri, ő nem beszél,
Halld meg tőlem az indulatom,
Hitem erős, én megmutatom.
Rázza a lombot rút zivatar,
Nyerésre áll a kinti vihar,
Kint nagy idő van, bent ül a csend,
Kívül a káosz, bent van a rend.
Dermed a fű, fagy a csapadék,
Nedves törzseken áll meg a jég,
De olvaszt szívben a szeretet,
Melegség tölt el vérereket.
Retten a vad, ha zörren az alj,
Bennem nem retteg, tombol moraj,
Mert hinni, bízni, tudni vakon:
Hatalom, erő világzajon.
Mardoss csak, kínozz, kiállok én,
A szenvedés puszta közepén,
Harcom kitart majd! Ejthetsz sebet,
Szolgád nem leszek! Én vezetek!
Erőmnek forrása nagy, örök,
Nem gáncsolhatnak hegynyi rögök,
Elesek? Támadsz? Fel nem adom!
Hogy a bú győzzék? Én nem hagyom!
Űr betömődik, seb beheged,
Nem leszek én örök beteged,
Uralkodó?! Nem ismerlek el!
Az utad engem nem érdekel!
2016. október 21.