Újjáéledés
Széncinege, rigó, fülemüle hallik, bomlik a rügy a fákon,
Kék és fehér ibolyacsokor vidít, levetem a kiskabátom,
Nyílik a kakasmandikó, tavalyi zörgő levél közt bújik,
A lét életet lehel, alant a völgy, a Dunakanyar nyúlik.
Szeretem a fákat, az életadó kitartás csendcsodáját,
Szeretem a bokrok bimbait, a kecses ágak hajlékonyságát,
A sok éves avartakaró kesernyés fanyar illatát,
Elbűvöl az erdő, s minden, ami benne önmagát adja át.
A gyenge szellő ringó kikericsfejeket simogat,
A napsütötte domb ámulni, elmélkedni hívogat,
Bólogat neked, akárha köszönne minden lehajló kis ág,
Mintha csak azt mondaná, jöjj, gyere, sétálgass tovább.
Nézz meg engem is, én is itt vagyok, szólnának a virágok,
Ha beszélni képességük lenne. Figyeld, csodáld a színvilágot,
Szinte hallod, ahogy invitál a sok élőlény, növény,
A látvány valóban lenyűgöző s szépségben tömény.
Gondolatok, gondok érnek bővivel… ám most a szépség bűvöl,
Oly boldog a tavasz, hogy örömöt fon nekem zsenge fűből.
Bársony mohamellényt viselő fatörzsek állnak sorban,
Az újjáéledés sokszín zöldje örök marad, minden korban.
Mily látvány tud úgy feltölteni, hogy új erőd szülessen?
Mily helyen lel békét lelked anélkül, hogy bármit is keressen?
Belé születtél, a természet ad meg mindent a léthez,
Tán azért is ragaszkodsz jobban a földhöz, mint az éghez.
Egy darabnyi föld a tiéd is, melyet hazádnak mondhatsz,
Hiába csapkodsz, hisz ha vágyódó szárnyakat bontasz,
Akkor is csak ide hullik vissza minden gondolatszilánk,
Hová emlékek kötnek, oda talál vissza vágyódó imád.
Nézd a fák újjáéledését, a lét verőfényét s életadó árnyát,
A körforgásban az ellentétet is leled, mindennek a párját.
S ez így van jól, a fény és a sötét egymás párjaként élnek,
Életgömböd így kerek, egész, a madarak neked is zenélnek.
2016. március 20.