Szétgurult gyöngyök
Kedvesem! Sajnállak.....sajnállak nagyon!
Mert szárnyalni nem tudsz, hisz csak lábad vagyon.
Szerettem szemedet, szerettem a kezed,
Vakon hittem: kezem el sosem engeded.
Építettem kastélyt ingovány talajra
És kulcsát rábíztam egy herdáló tulajra.
Festmény voltam neked szivárvány színekkel,
De kifakítottál saját két kezeddel!
Mit ér így egy tájkép, ha már nincsen színe?!
Faladon már nem dísz. Vagy jó még? De mire?
Ha nem értesz hozzá, hogyan hozod rendbe?
Rakhatod te azt már bármilyen keretbe!
Ha nincs élet benne, nem fejez ki semmit,
Szürke, matt színével, nem boldogít senkit!
Mért hagytad meghalni Te nagy értékedet?
Vágtad volna inkább tőből le kezedet!
Hiszen kincsed voltam! Első és egyetlen!
Mért nem őriztél meg? Nékem érthetetlen!
Volt egy gyöngyfüzéred igazgyöngy szemekkel.
Mért nem gyönyörködtél simítva szemeddel?
Vékony szál tartja még pici szemek sorát,
Ujjad koptatta el értéked zsinorát.
Hajszálvékony cérna lett az összetartó
Ám így is ámulhatsz: még milyen kitartó!
Orgonád voltam széphangú sípokkal.
Ritkán szólaltattál és kevés hangokkal.
Pedig tudtam volna minden sípot fújni.
Úgy szerettem volna mindig néked szólni!
Én sokszor felülről nézhetem a tájat
Hiszen képzeletem adott nekem szárnyat.
Ha már szárnyat értem nem is növesztettél,
S, szárnyalni vittelek, el miért engedtél?
Oázisod voltam homoksivatagban
Kristályos vizemmel szomjad elolthattam.
Ennek ellenére betemettél végleg
És, hogy kiáss újra, többé már nem kérlek.
Magad fosztottad meg hűsítő vizemtől
S, várod még vizemet? Tikkadt, por helyemtől?!
Ugyan mire vársz még én édes kedvesem?
Szétzúzott roncsaim össze nem szedhetem.
Ily fakón, szakadtan, s elapasztott vízzel
Mit tehetek én még? Semmit! Hát temess el!
Temesd el lelkemnek merész suhanását,
Fakó festővásznam matt ecsetvonását,
Szétgurult gyöngyeim söpörd szerteszéjjel,
Hogy ne csilloghasson sem nappal, sem éjjel.
És a kastélyt, amely a lényedért szépült,
Rombold a talajig, hisz csak Teérted épült.
Nem kellett kedvesem ezer szépszóm, s jóság?
Ilyen ember vagy te? Ez a rút valóság?
Nem érted meg kedves, hogy ércszavad kínoz,
S, szárnyaló lelkemnek vasbilincsed mily rossz?
Ha tovább kívánnád, hogy közönyöd lássam,
A föld legmélyébe kén’ magam beássam.
Amikor szemedből elűzném a borút,
Mért tolsz közeledből, s indítasz háborút?
Mért nem simogatod szavaddal szívemet,
Nagyobb öröm neked fakítni színemet?
Nem maradhatok már rideg árnyékodban
Inkább burkolózom hűvös magányomban.
Nem várok már semmit. Túl sok esélyt adtam.
Te mindet otthagytad, úgy, kihasználatlan!
S, még így is vállaltam, hogy melletted legyek,
Pedig távol voltunk, mint víztől a hegyek.
Ezer féreg marta bensőmet, s engedted!
S, elszenvedtem mindent magamért, s helyetted!
Távolító erők milliónyi raja
Oly erővel munkált, mint vízesés robaja.
Nem éreztél veszélyt? Vagy nem akartad látni,
Hogy elveszíthetnél, s elszakíthat bármi?
Nincs benned féltés, aggódás, gyöngédség?
Nem is tudsz szeretni! Ehhez nem fér kétség!
Nem vágyod a percet, hogy magadhoz szoríts,
Inkább vágyol rá, hogy nyugalmunk háborítsd?
Nem harcolsz kettőnkért és hogy együtt legyünk
És, hogy egymás mellett hajthassuk le fejünk?
Amíg nincs meg benned az érzelem, mit írtam,
Érted mindhiába imádkoztam, s sírtam.
Utolsó fájdalmam írtam neked nyíltan,
Így élni melletted többé már nem bírtam...
2002.
Szétgurult gyöngyök
