Nem mindig úgy érzed

Nem mindig úgy érzed

 

Kettőnk ösvénye egy és ugyanaz,

Nem mindig úgy érzed?!... de e vallomás igaz!

 

Te vagy a nappalok vadréti virága,

Az éjszakák csendes és nyugtató homálya,

Óceánok erőtől szilajos hulláma,

Napfelkelték áldott, új reménysugára.

A tavon úszó rózsa, a harmat csillogása,

Finom szirmon vízcsepp és tükröződő mása,

A zúgó vízesés s a megsárgult mezők,

Mik fátyolként takarnak és rejtik az időt.

De a zöldsárga tavasz, mit örökké keresve

Lelkem megtalált, s tiéddel összevegyítette,

Új színt kevert, mi eddig nem létezett,

És ez két test, egy lélek és nem gépezet!

Az új szín csak a miénk, mi hoztuk létre,

Fásultság, harag, gond nem csalhatja lépre,

Mert bemocskolnánk az isteni ajándékot.

Életet játszunk most, nem szerepjátékot!

Nem ismerheti csak Isten a jövőt,

De bizonyosan érzem, hogy mint azelőtt,

Mindenkor úgy lesz, ahogyan teremtjük,

Az ösvényt, min együtt indultunk, nem szabad feledjük.

Mert táncoló lelkünk bontja az erdők virágát,

Átíveli a dimenziók öröklét világát,

S mi szárnyak nélkül is repülünk tovább és tovább,

Ha másnak véget ér az út, nekünk magaslatokon át

Halad, száguld és elérjük az örök végtelent,

Hajónk átszelídül minden háborgó tengeren,

Mert vitorlánkba Isten fog szelet,

S érezd, én mindenkor ott leszek veled!

Sosem lehet vége a tavaszi dalnak,

S ha majd a rőt levelek mindent eltakarnak,

Te akkor is, újra úgy szeretsz, s törődsz,

Mint tél hidegén, nyár sugarán, tavasz rügyein, s az ősz

Nem fog zsendülő reményed örökén,

Mert itt voltam, itt vagyok, s itt leszek neked én…

 

…ott leszek a fákban, füvekben, magától nőtt virágban,

Hogyha elmúlok végleg ebben a világban,

S te jössz majd híven, engem követve,

S egyetlen szikla sem lesz gát, mert töretlen

És bonthatatlan Istenkapoccsal egybekötve

Egymásba olvadtan létezik tudatunk, örökre

… örökre…örökre…

 

 

2014. június 27.