Magány

Magány

Az életünk véges, ezt mindenki tudja,
Megszületünk, élünk, majd elutazunk,
Van élete során mindenkinek gondja,
És a magányunkkal is találkozunk.

Kisgyermekként a mesékben élünk,
Nem veszünk lelkünkre soha gondokat,
Naiv gyermekésszel csupa jót remélünk,
És szivárvány színez édes álmokat.

Felnőtt éveinkre, marad még naivság,
De szorítni kezdi a tapasztalat,
S, hogy miénk lehessen, nagy az ár, a bírság,
És egyre emésztőbb a gond, s a gondolat.

Az öregkor táján kevesebb a szikra,
Nincs már annyi tett, s vágy, mint rég azelőtt,
Elvégeztünk mindent - ez a titok nyitja -,
Állunk tétlen űrben, egy új kor előtt.

Nincs már meg a fészek, ami összetartott,
Régen kirepültek már a gyermekek,
Nem tekint már reánk az a drága szempár,
Kivel érezhettük mi a szeretet.

Egyedül maradtunk az emlékeinkkel,
Már az unokáknál is van csemete,
Sárgult fotót tartunk remegő kezünkkel,
S, arcunk könny áztatja… de jó volt vele.

Vége, minden elmúlt, nincs már miért élni,
Saját magányunknak lettünk társai.
Leéltünk egy létet, s most senki sem kéri,
Hogy agg bölcsességgel segítsünk neki.

Kopott, öreg óra kattanása hallszik,
A verőfény áttör a kis ablakon,
Megfáradt, idős test, kis asztalra hajlik,
Nem mozdul s, már senki nem veszi zokon.

Az életünk véges, ezt mindenki tudja,
Megszületünk, élünk, majd elutazunk.
Van élete során mindenkinek gondja,
És a halálunkkal is találkozunk.

1996.