Lassan!

Lassan!

 

Lassan, lassan úszni, mint a mélyben a halak,

Őrizve hallgatni, mint rég nem lakott falak,

Ahol örvény kavar, oda sosem menni,

Békesség kebelén, csendben megpihenni.

 

Kivetni magamból, mindent, ami terhel,

Tűzközel nem járni, mert az csontig perzsel,

Tisztásokon lépve s puha mohák hátán

Érezni az utam, hogy nem maradtam árván.

 

Megnyugvást az erdő kínáljon nyomdokon,

Szellő itassa le gyöngyöző homlokom,

Fújja messze végleg mögüle a búmat,

Ne kelljen harcolnom fájó háborúmat.

 

Könnyeim moshassam hegyi vízesésbe,

Ne érezzem magam kétségbeesésbe,

Zubogjon szikláról mélybe lélek súlyom,

Szorító a béklyó, ami préselőn nyom.

 

Oldozza a kötést, bárcsak eleresztné,

Az áldott nap sütése, ó bárcsak levenné

Mellkas szorításom a holnapi hajnal,

A narancs napfelkelte áldó sugarakkal.

 

Éjszakámban édes álom ringasson el,

Járhassak ott, ahol gyermekkorom közel,

S lábaim követték azt, aki vezetett,

Imádságom ennyi: Szeretet! Szeretet!

 

Tomboló indulat feneketlen kútba!

Dühöngő forrongás térjen békés útra,

Rút szavak mételyként s méreggel pusztítnak,

De a szép szavakkal világot hódítnak.

 

Lassíts világ, lassíts, rossz ez a sebesség,

Minden és mindenki vágya hogy szeressék,

Idő, idő, mily nem mindegy a tartalmad,

Állj meg! És szeressél… amíg van alkalmad.

 

2016. június 19.