Kétely

Kétely

Oh, kétely, oh, bizonytalanság, oh, szenvedés
Nehéz kezeddel szorítod légző mellkasom,
S, azt érzem, már csak mi maradt, az a restellés,
Szemlesütött, izzó szégyenem maradt csak fájó arcomon.

Sárgásszürke ködcsomók ölik meg lelkemet,
S, mi nyom, kinek mondhatnám el, meg nem tett bűnömet,
A szót, mit leírok, s a szám eldobott,
Mint apró köveket, mikor gyermekként a parton szaladott.

Mért ily nehéz a bűn, mit tenni nem fogok,
De titkom lelkemen sebet sütött, s békém úgy itthagyott,
Mint fészkét a kakukk, ki rejti önmagát,
S, a szépét, létét bután másnak adja át.

A boldogság, s a nyugalom csendje illan,
S, fontolatlanságom újra meg újra eszembe villan,
Elűzve ezzel melengető, csendes szeleket,
S, havas vihart kavarva robbant állhatatos hegyeket.

Megosztani nem tudom, kínom mesélni nem merem,
Bezárom hát örökre, kemény vasrácsok mögé kell rejtenem,
Mert elértik mind, kik szeretnek, s fontosak nekem,
S, ítélnek magányra lábnyomomtól égett puszta réteken.

Ki hozta el e gyászos fekete madárt,
Ki tegnap még pacsirta volt, s ma már hollóra vált,
Megült ágán gyanútlan szívemnek, s bár trillázott elébb,
De csőre húsba vájt, s serkentett szenvedést, s jött közelébb…

…Mára már a lelkemig jutott,
S, többet marni már szikrányit sem tudott,
Mert feketén parázslik csendes életem,
Hamu ül meg az áttetsző tiszta éveken.

2011. október 20.