Hiányod örök
Ahogy múlnak az évek nem fájsz már nekem, azt hitted?
Ha pereg, folyik az idő, az emléked megkopik, fakul?
Nem, nem! A gyermekkorom is magaddal vitted,
Egyszerre a föld mélyébe s a mennyországba, túl!
Valahányszor a gyermekeimre nézek, látlak téged,
S nem minden percem róluk szól talán?
Kit juttat eszembe a szemük tiszta fénye?
Kire felnéztem mindig, kiben hittem igazán!
Te nem ott vagy, hol végső búcsút vettünk,
A mindenségben lüktetsz, másutt létezel,
Nem helyeztünk mélyre, élsz, nem is tehettük,
Szavak nélkül hallak, erősítsz, vértezel.
Nem engedem, hogy bú, s keserv megtörjön,
Ha csüggedni bánatom erősen kísért,
Nem hagyom, mert hited, s kitartásod őrzöm
Példaképp! Elmentél, de vigyázásod mindenütt kísér.
Újra megfogant a borostyán feletted,
Pedig azt hittem, hogy elhal gyenge szára,
Mint nélküled én… de megváltoztam, olyanná, mint szeretted,
Másként látok, élek s nézek erre a világra.
Ahogy a messzi fák lombjait kémlelem,
Csorgó könnyeim szél szárítja fel, s két kezem
Magasra nyújtom, elérni téged vágyik mindenem,
S érezlek, drága lélek …keresztül a kék egen…
2014. június 28.