Elhaló dobogás
Ne gondold, hogy nem fáj a hiányod,
Ha többé már nem dobogok Veled,
A be nem forrt seb mélyemben úgy tátong,
Mint gyászba zuhant emlékezetek.
Tán azt hiszed, már nem szeretlek?
Hogy sárral fedtem be a szent helyet?
Hát a vallomásom elfeledted,
Hogy soha senki nem nyer ott helyet?
Az erdők puhaszárú virágai őrzik
A kincset rejtő öregtölgy odút,
Ahová drága szívedet temettem,
Ami már nem indít több háborút.
Nem harcoltam érte, csak enyém lett,
Úgy fonódott, mint fán a borostyáninda,
Isten akarta így, vagy az élet?!
Idetartozott, de ezt nem tudta.
Kimondom: örökre hozzám tartozol!
Bár gyökered messze hagytad el,
Leveled zöldje törzsemen karol,
S, a fülemületrilla öledbe ringat el.
A rét pipacsa erősebb, élénkebb,
Kék vadvirág szirma, mit szellő simogat,
Idefentről nézve még lágyabb, és még szebb,
Még a múló perc is, minden pillanat.
Még akkor is, ha nem fogom kezed,
S, csak egyedül ölelem a sötét éjszakát,
S, hogyha fent, a sarkcsillagra nézek,
Érzem, hogy enyém vagy, pedig nincs tovább.
Mára már két fél lett, ami volt egész,
Bár más a tő, de a test ugyanúgy hajol,
Mert ugyanaz kell: a nap, a víz, s a fény!
Félszívem megdobban… senki nem válaszol.
2012. június 7.
Elhaló dobogás
