Beszéd a természethez
Csillagos ég, megadod-é amit a szívem remél?
Nappal és éj, fény és sötét, színed nekem mit ígér?
Mi lesz azon a hajnalon, amikor felsüt a nap,
Várjam-e még, hogy egy sugár mutat nekem új utat?
Kedves szavak, édes szavak, de gyorsan eltűntetek,
Tovaszállt nyár, veszett idő, de nagyon elnyűttetek.
Tud-e majd még ugyanolyan szépen kinyílni virág,
Mint, amikor te szikla szív epedve vártam reád?
Ki tudja, hogy az évszakok miként peregnek nekem,
S, hogy szellőszárny mit hord elém, s lesz-e még szép életem.
Az is lehet, hogy rám csupán zivatar esője hull,
És életem éveire éjsötét felleg borul.
A sorsomat nem kérem ki, várom míg adják nekem,
Hiszen tudom, hogy úgyis jő, várni kell csak szüntelen.
Pereg a könyv, sors könyve ez, sok benne a fejezet,
Nem mindig jó mit olvasunk, átírni mégsem lehet.
Forgatja szél, vihar veri a vaskos könyv lapjait,
Vagy koromsötét, vagy rásüt a fény, s így telnek a napjaink.
Űz néha vágy, hogy megtaláld azt, aki másik feled,
De, hogy milyen és hogy ki ő, talán még nem ismered.
Hogyha leszáll az esti csönd, magad maradsz, egyedül,
És, ha jő egy fájó emlék, gyötör, de kegyetlenül.
Néha szaladsz álmodban is, minden, s mindenki elől,
S, nem várod már a csillagod, keserved kerül elöl.
Pedig de szép így is a lét, ha lelked bánat-tanya,
Mert az ég még világoskék és mindig várnak haza.
Gyönyörű hegy, csodás patak, sietve lejtőn fut ő,
Sok szépség van, s lásd ezeket, ne legyen gondodban ő.
Tűnő korok, illanó vágy, elporladt kőszerelem,
Tűnj gyorsan el, s messze kerülj, könnyet ne hagyj szememen.
Pusztító szél emléket tépj, s hozz nekem egy jobb tavaszt,
Mely szépről mesél, rossztól nem fél és új virágot fakaszt.
1995.
Beszéd a természethez
