Az ember

Az ember…

 

Az ember hegyekre épít házat, várat, templomot,

A földet és eget kívánja együtt, figyelni egészet és romot,

Repülni akar a világok között, minden égtájban,

Magasba törni a csúcsokat ölelő felhős félhomályban.

 

Kíváncsiság és akarás hajtja minden hódításra, előre,

Vissza nem tekint, merészen nekivág, és úgy kap erőre

Hogy hite kitartó, reménye töretlen, akadályt messze ível,

…És cselekszik bátorsággal… és elindul tiszta szívvel.

 

Átlátni kíván mindent s szemlélni ezer helyet,

Álomban képes így utazni, de valóságában csak kis teret

Birtokol szemének láthatára, de ő többet akar bevenni,

A mennyet is, világát is szeretné keblébe tenni.

 

Kövér legelőkön szétszéledt nyájak látványát csodálni,

Dús lombú fák csúcságait majdnem érintve szállni, szállni,

Egész közel siklani a selymes, hegyi pázsitfüvekhez,

Hozzáérni virágok szirmához s a zúgó feletti mohás kövekhez.

 

Meglátni, ahogy a tajtékos tengertaraj a szirteket mossa,

Alább, ahol csendesebb a víz, egy lovas a tengert tapossa

Elszállni felette, egész közel, belélegezni a só illatát,

És húzni fel, tovább, hol az édes víz esést talált.

 

Követni útját, ahogy zöldfüves sziklákon lassan alácsorog, 

Aztán ott, hol egy kristályöbölben csak éppen vánszorog,

Halak úsznak békésen, szelik útjukat a tiszta mély felett,

Itt áttetsző révedőn belémerülni, akár a képzelet.

 

Majd nyargaló vadlovak sörényét közelről érezni,

Felgyorsulva a végzetes szakadék mélye felé érkezni,

Sebesebben, ahogy a szél süvít le az erdei fákra, viharban,

S fékezve megcsendesülni a gyorsuló levegőzajban.

 

És újra egyenesen haladni tovább egy szorosban,

Akárha szárny volna, apadhatatlan erőt érezni a karokban,

Majd egy templomkupolát körbesiklani a keresztjét érve,

S leszállni mellé, mint vándor, Isten védővértjét kérve.

 

2016. május 24.