A halál csókja
Kinek a homlokára csókoltad bélyeged
Az életért, s ellened mit tehet?
Csak fekszik elhomályosítva
Még mellettünk, de olykor átfordítva
Egy másik világ felé,
S, érzi már, hogy indul kifelé.
Kínkeserv ráncolja nedves homlokát,
Időnkénti nyugtát torzó váltja át,
Szuszog, piheg, mormol valamit,
Tán Istent hívja, de vár még kicsit,
Vár, s tűr, mert tudja, tűrni kell,
Míg szenvedésben ez a test cipel.
De készül már az útra legbelül,
Sorsbatyújával előre kerül,
S, az első sorban áll azok között,
Kiket a halálcsók gúzsba kötözött,
Álmok, emlékek rebbentik szemét,
Ernyedten tartja mind a két kezét.
Fáj már élni, a tudat menekül,
S, csendes vizeket választ terekül,
Nem kér már enni, s, inni sem akar,
Csak hogy elmúljon a végső zivatar,
Nyögése Istennek fohász,
Kívánja, jöjjön el a gyász.
Ébersége csak röpke percekig
Juttatja el a gondos kezekig,
Kik ólomlélekkel teszik dolgukat
És sírásba fojtják éber álmukat.
A gyötrelmektől menekülni el
A halálon át, neki szabadulni kell!
Az idő letelt, nincs több visszaút,
Tisztán vívta meg az életháborút,
Senkin a csatába nem ejtett sebet,
Isten a vállaira palástot tehet,
Mi jelzi azt, hogy kitanulta, s tudta,
Hogy mi a szeretet, s a békesség titka.
2011. február 6.
A halál csókja
